Az együttes az akkortájt már népszerű magyar táncházak mintájára olyan
táncházat akart indítani, ahol szerb, horvát, bolgár, görög és makedón
táncokat tanítanak. Ezt előkészítendő, körbejárták a budapesti
gimnáziumokat.
Hozzánk az együttes vezetőjének, Kricskovics Antalnak a felesége jött.
Egészen rendkívüli szépség volt. Ezt valóban kivételes adottságain
kívül fenséges testtartásának köszönhette.
Körbeállított minket és rögtön el is kezdte. A hasunkat behúzzuk, a
mellett kiemeljük, a vállunkat lefeszítjük. A hátunk feszes, de a csípő
és a végtagok könnyedén és rugalmasan mozognak.
Ha az ember mindezt megteszi, azonnal, automatikusan teli tüdőből kezd
el lélegezni. Ez akkortájt nem volt szokás. A magyar társadalom többsége
megalkudott a rendszerrel. Az emberek pillanatnyi túlélésre, kis
hasznokra, engedélyezett örömöcskékre törekedtek. Görnyedten jártak,
kapkodva, felszínesen lélegeztek.
Miután tisztáztuk a szükséges testtartást, megtanította nekünk a
„Makedonszko devojcse” kezdetű dalt, majd áttért a lépésekre. Nemcsak a
tartás volt fenséges, hanem a dallam és a lépések is.
Most hogy ezt írom, sorra veszem magamban, milyen zenéket lehetett
akkoriban hallgatni. Szinte kizárólag olyanokat, amelyek egy görcsösen
fegyelmezett, korlátolt, érzelgős és testies kispolgári ízlésnek
feleltek meg. Amelyek ha érintettek is valami nagyságot, csak azért
tették, hogy erre az alantasságra rángassák le. „Isten véled édes
Piroskám, van még rajtad kívül csinos lány.” Kettőt jobbra, kettőt
balra, a megalkuvás, a pillanatnyi túlélés, a kis hasznok, az
engedélyezett örömöcskék zenei indoktrinációit.
Én akkor semmit sem tudtam arról, hogy a balkáni és a görög zene milyen
kifinomult, bonyolult ritmusképleteket használ, sem arról, hogy most az
ókori görögök óta megőrzött hagyománnyal találkozom. Nem volt élő
zenekar, még magnó se, csak tíz-tizenöt véletlenszerűen összeverődött
kamaszlány énekelte, hogy „Makedonszko devojcse” – és felemelkedett a
szívem.
S a tánc... Tíz évvel később egy meleg nyári vasárnapon a már kizárólag cigányok által lakott ormánsági faluba megérkezett a vándortamburás. Néhány forintért kólót játszott. Rögtön nagy csapat vette körül, és mindenki vágyakozva nézte. A főnöknek számító férfi kijött a putrija elé, mögötte két felesége. Egyikük sem lehett több harminc évesnél, de már öregasszonyok voltak, meggyötörtek, görnyedtek, csontsoványak. A férfi teátrális gesztussal odaadta a forintokat. Az egyik asszony az egyik oldalára állt, a másik a másikra. Megszólalt a tambura. Feszes háttal, de laza csípővel könnyedén és rugalmasan elkezdték a kólót. Valami különös méltóság jellemezte a táncukat – nyomorúságaikat nem megszüntette, hanem magába foglalta.
Azon a tavaszi délutánon 1977-ben még nem tudtam semmit Istenről. De ahogy kihúztam magam és összekapaszkodtam a többiekkel, fölemelkedett a szívem. Megérintett az a különös méltóság, amit semmilyen nyomorúság meg nem szüntet.
A foglalkozás végén Kricskovics felesége kihirdette, hogy az első táncház vasárnap lesz a FMH-ban. Természetesen elmentem.
A következő két évben vasárnaptól vasárnapig éltem. Úgy jártam a
Kricskovics táncházába, mint hívő ember a misére. Ezek a táncok a
testemen keresztül tették megélhetővé számomra – akkor ateista számára – a
szentet.
Sajnos, a makedon lányról csupa édespiroskás feldolgozást találok, igy álljon itt egy akkori kedvenc dalom – az „Ilju haramia”, a régi Kolinda együttestől.
Most, hogy újra hallgatom, ez a dal majdnem ötven év után is megkérdezi, hogy eléggé felemelt szívvel élek-e.
