A két farkas

Nemrég kaptam, köszönöm, én is továbbadom:

Egy este az öreg cherokee indián arról a két farkasról mesélt az unokájának, amelyek minden emberben harcolnak egymással.

    Ezt mondta:

    "Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.

    Egyik farkas a rossz:

    Az irigység, a féltékenység, a gondok, a fájdalom, a mohóság, az arrogancia, a kapzsiság, az erőszak, az előítéletek, az önsajnálat, a bűntudat, a harag, a pesszimizmus, a kisebbrendűségi érzés, a hazugság, a hamis büszkeség, a felsőbbrendűségi érzés, az álszentség, a gonoszság és a nagyképűség.

    A másik farkas a jó:

    Az öröm, a boldogság, a béke, a szeretet, a remény, az optimizmus, a vidámság, a nyugalom, az alázat, a kedvesség, a jóindulat, a rokonszenv, a nagylelkűség, az igazság, az egyenesség, az együttérzés és a hit."

    Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte a nagyapját:

    "És melyik farkas győz?"

    Az öreg indián mosolyogva válaszolt:

    "Az, amelyiket eteted."

Az etetés nem néhány rendkívüli nagy gesztus, hanem egy teljesen hétköznapi dolog, amit az ember nap mint nap  csinál. Úgy formáljuk magunkat jóvá vagy rosszá, ahogy a nap mint nap a több tucat döntési helyzetben a jót vagy a rosszat választjuk. S ezeken keresztül egy teljesen átlagosnak látszó életben rosszabbá lehet válni, mint egy útonálló. És szentté is lehet válni.

Elköteleződés a házasságban - két lépés

Az első lépés, a választás: hogy összeházasodom A-val, mert szép, okos, jó vele, örömömet találom benne.

A második lépés, a lemondás: hogy ezzel együtt lemondok mindenki másról, hogy elutasítok minden most és ezután felmerülő egyéb lehetőséget.

Az első lépés önmagában nem elég. 

Ha csak az első lépést teszem meg, a másik nem bízhat meg teljesen bennem.

Ha csak az öröm mozgat, ha csak az irányítja a viselkedésemet - amit ma a tömegmédia egyedül értelmesnek és értékesnek tekint - hogy az életemben maximalizáljam az örömöt és minimalizáljam a szenvedést, akkor miért maradnék vele ha - és minden valószínűség szerint lesznek ilyenek az életemben - mások szebbek, okosabbak, ha másokban aktuálisan több örömet találnék, mint benne.

Csak akkor bízhatja teljesen rám magát, csak akkor építhet velem közös életet, csak akkor vállalhat velem felelősséggel gyereket, ha megteszem a második lépést, a lemondást, ha egyértelműen amellett döntök, hogy "... hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek."1

___________________________
1. Részlet a katolikus/református házassági eskű szövegéből.

ha most kellene meghalnom

Pár napja, amikor megint elkezdődött a vesegyulladás, éjjel felébredtem és arra gondoltam, mi lenne, ha most kellene meghalnom.

Abban a pillanatban világosan láttam, hogy ezt most azért lenne nehéz megtennem, mert vannak dolgok, amelyeket nehéz lenne elengednem.

Az ember azt hinné, hogy a különösen szeretett embereket vagy dolgokat lenne nehéz elengedni. De amikor arra gondoltam, hogy ebben a pillanatban itt kellene hagyni mindent, akkor ezekkel kapcsolatban békét éreztem. Ezeket könnyedén rábíztam Istenre.

Azokat a dolgokat volt nehéz elengednem, amiket még nem oldottam meg, meg csináltam meg, amiket valamiért  feltétlenül akarnék és így még nem adtam át Istennek. Ezek az én falaim Vele szemben.

Vannak emberek, akik nagyon szűk világban élnek és így nagyon nyilvánvalóak a ragaszkodásaik. Mások világa, kultúrája, személyisége tágasabb. De ez igazából mindegy. Nem az az érdekes, hogy egy pár centivel errébb vagy arrébb vannak a falak, hanem hogy vannak.

Ahogy Keresztes Szent János1 mondja, mindegy hogy egy madarat vastag vagy vékony zsinórral kötünk meg. Vékony zsinórral megkötve sem tud elszállni.


1. Keresztes Szent János: A Kármelhegy útja. Győri Kármelita Rendház 1995. 97-98. 

Két komment

Néhány éve, amikor elkezdtem meghirdetni a segítő beszélgetést, írtam egy posztot arról, hogy az ezotéria milyen elképesztő mértékben árasztotta el a pszichológiát, s hogy keresztény pszichológusként egyértelmű negatív diszkriminációt tapasztalok.

Ehhez fűzött valaki egy kommentet és én erre írtam akkor egy választ. Azok a kérdések, amelyeket ez a két komment érint, annyira alapvetőek a terápiában, hogy úgy gondolom, érdemes itt még egyszer lehozni őket.

"...Én - ha a helyedben lennék -, a következőt gondolnám: Isten különös gondoskodását, és szeretetét látnám ezekben a visszautasításokban. Hiszen lehetőséget teremt, hogy gyakoroljam a türelmet (magammal és másokkal szemben), gyakoroljam a megbocsátást, erősödjek a kitartásban, a további elmélyülésben. Lehetőséget teremt, egyben próbára is tesz. Ha elbukok ... mit csinálok? Tanulok-e belőle?, feladom?, újrakezdem?
Az állandó önvizsgálat - jó úton járok-e, nem megkerülhető.
És persze az igazi kérdés, rábólint-e az Isten arra, amit én, (a porszem) akarok..."

"Először is nagyon köszönöm a bátorítást.

Olyan nagyon sok kérdést vet fel ez a pár sor, amit írtál, hogy nem is tudom hol kezdjem. Talán a végéről. Számomra pont az az egyik legfontosabb tanítása a kereszténységnek, hogy az ember nem porszem. Hogy Isten számára végtelenül fontos vagyok, hogy minden határon túli bensőséges szeretettel folyamatosan figyel rám és szeret engem. Nagyon szeretem ahogy ezt Grialou megfogalmazza: „Nincs olyan részecskéje az életünknek ami ne lenne Isten kezében: nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. Ő bennünk és körölöttünk van, átjárja a lélek legrejtettebb és legmélyebb alapját.” Engem abszolút nem érdekel semmiféle önmagában való szellemi tökéletesedés. Istennek ebbe a nagy meleg szeretetébe akarom magam minél jobban befúrni.

S nem hiszem, hogy különféle szívatós csapdákat állítgatna nekem a tökéletesedésem érdekében. Azt gondolom, hogy azok a rosszak, amelyek engem érnek, neki még sokkal jobban ellenére vannak és sokkal jobban fájnak, mint nekem. Semmiképpen nem mondanám, hogy Isten szeretetét látom ezekben a visszautasításokban. Ezekben a visszautasításokban az emberek rosszaságát látom. Ez a rossz nekem fájdalmat, keserűséget, haragot okoz, és ha mindezt nem érezném, az nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Rendkívül fontosnak tartom, hogy ez ember meg merje élni a harag, a keserűség és a fájdalom érzéseit. Ezek testi szintű jelzései annak, hogy rossz történik velünk. Ezt a jelzést elutasítani nagyjából olyan, mintha az ember kiszúrná a szemét azért, mert azzal rosszat is lát. Az ember meg kell hogy lássa és nevén kell hogy nevezze a világban lévő rosszat, mert ha elspiritualizálja, akkor cinkosságot vállal vele. 

Isten nem kívánja az embertől, hogy mindig pozitív érzései legyenek. Ezt a szeretetlen anyánk, apánk és egyéb elnyomóink szeretnék megkövetelni tőlünk a szeretetlenségeik leplezésére, és ráadásul ennek a megvalósítása kizárólag elhárító mechanizmusok kérdése.

Isten szeretetét abban látom, hogy Ő ebben a rosszban is, a haragomban, a keserűségemben, a fájdalmamban is itt van velem az Ő feltétlen szeretetével. Ehhez a szeretethez tudok menekülni a rossz okozta bajaimmal és sebeimmel. S az Ő szeretetéből kérhetek a magam számára egy részt ahhoz, hogy a ez a rossz nálam megálljon, és lehetőleg megforduljon, hogy én jót akarjak annak is, aki nekem rosszat tesz.

Azért sem látom Isten által adott próbáknak az életemben lévő rosszakat, mert ezzel az ember valójában Istent teszi meg a rossz okává. Ebben a világban Isten valamiért megengedi a rosszat (számomra legmeggyőzőbb érvelés szerint a szabadságunk következményeként), de soha nem akarja azt.

Én a rosszakban egyáltalán nem úgy látom magamat, mint egy sportolót, aki a maga erejéből versenyez és győz, Istent pedig mint az én könyörtelen, de igazságos edzőmet. Hanem mint egy kisgyereket, aki a bajban az anyjához, Istenhez menekül, aki engem mindig magához ölel, felemel, megvigasztal és segít. Ezért nem az az alapproblémám, hogyan érjem el Istennél, hogy Ő megtegye az én akaratomat, hanem bízok abban, hogy Ő sokkal jobban szeret engem, mint én önmagamat és sokkal jobban tudja, hogy mi nekem a jó, mint én."

Garrigou-Lagrange a Szentlélek ajándékairól - pünkösd ünnepére

A Szentlélek ajándékai a kegyelem állapotában lévő ember természetes szellemi képességeit, az akaratot és az értelmet teszik képessé a természetfeletti működésre. Olyan folyamatos, belénk öntött természetfeletti készséget hoznak létre bennük, amelyek eredményeképpen az ember akarata és értelme készséges és fogékony lesz a Szentlélek indításai iránt.

A Szentlélek ajándékai az 1Kor 12-ben leírt karizmákkal ellentétben nem rendkívüli kegyelmek, és nem mások hitének növelése a céljuk, hanem minden, kegyelem állapotában lévő keresztény részesül bennük, és elsősorban az adott személy és Isten bensőséges közösségét hivatottak elősegíteni. A megszentelő kegyelem kísérőiként a belénk öntött erényekkel együtt kapjuk őket, 1 s ezekhez hasonlóan az ember Istennel való kapcsolatának függvényeként kiteljesedhetnek vagy kizáródhatnak az életből. Nem valami másodlagos dekorációk tehát az ember lelki életén, hanem alapvető fontosságuk van. Aquinói Szent Tamás szerint nem lehetséges üdvözülni anélkül, hogy az ember be ne fogadná és követné őket.

A keresztény hagyomány Izajás 11,2 alapján hét ajándékot tart számon: a megértés, a tudás, a bölcsesség, a tanács, a jámborság, az erősség és az istenfélelem ajándékát. Ezek mindegyike közvetlenül támogat egy-egy belénk öntött erényt, sorrendben a hitet, a reményt, a szeretetet, az okosságot, az igazságosságot, az erősséget és a mértékletességet.

 

Az istenfélelem szokott lenni általában a megtérés utáni első ajándék. Ez segíti a mértékletesség még gyenge erényét abban, hogy az ember képes legyen az el nem fogadható késztetései ellen harcolni. Ez az istenfélelem teljes  ellentéte a szolgai félelemnek. Az ember elkezdi felfogni Isten végtelen nagyságát és szentségét, ez megrendíti,  és emiatt nem a büntetéstől, hanem  Isten megbántásától fél. Ez a bűntől való viszolygás és Isten fönségétől való megrendültség a szeretettel együtt növekszik és a mennyországban is megmarad.

A jámborság ajándéka gyermeki szeretetre indítja az embert Isten és a szentek - mint az Isten felé vezető úton támogatóink - iránt. Kipótolja a vallásosság -  mely az igazságosság erényéhez tartozik - hiányosságait, 2 olyan módon, hogy a hit által megvilágosított értelemnek segít megértenie Isten tiszteletének helyes módját. Minden valódi szellemi impulzusban és minden Isten iránti odaadásban a jámborság ajándéka is jelen van. Ez segít minket abban is, hogy ne az érzékelhető vigasztalásokat keressük, és szárazság idején is kitartsunk Isten iránti szeretetünkben. Ennek az ajándéknak köszönhető, ha valaki természetfeletti örömet talál a szenvedésben. Különösen megnyilvánul a természetfeletti ima első formájában, a nyugalom imájában. 3 .

Azért, hogy Isten biztosan megmentsen minket az illúzióktól és az érzelgősségtől, a tudás ajándékát adja, amely a remény természetfölötti erényét támogatja. Ez arra tesz minket képessé, hogy be tudjuk fogadni az emberi tudás fölött álló inspirációkat. Ezzel az ajándékkal egy olyan természetfeletti érzékenységet kapunk, amely segít helyesen, a valós értékükön megítélni az emberi dolgokat. A tudás ajándékának segítségével fogjuk fel ennek a világnak a mulandóságát, a címek, rangok, dicséretek ürességét,  a halálos bűn és Isten megbántásának a súlyát. Ez az ajándék különösképpen azt mutatja meg,  hogy ebben a világban mi nincs Istentől, ilyen módon segítve azt, hogy a jót és a rosszat meg tudjuk egymástól különböztetni.

De nem elég, hogy csak meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat, hanem a jót minden körülmények - hatalmas, rafinált és aljas ellenségek - között is meg kell tennünk, a rosszat pedig el kell kerülnünk.  Ezért az erősség ajándéka - amely az ugyancsak erősség nevű belénk öntött erényt segíti - megerősíti a bátorságunkat a bajban és segít kitartani a hosszan tartó kísértésekben is. Az erősség ajándéka és erénye adja a mártíroknak az erőt a végsőkig való kitartásra.

S azért, hogy az erő és a bátorság nehogy vakmerőséggé váljon, Isten a tanács ajándékát adja. Ez segíti az okosság erényét, ha az nem elég rá, hogy különösen bonyolult és nehéz helyzeteket jól oldjon meg az ember. Ez az ajándék segít abban, hogy az ember harmonizálni tudja az ellentétes erényeket, az okosságot és az egyszerűséget, az erőt és a szelídséget. Segít észrevenni azokat a kicsinek tűnő vagy egyáltalán nem látszó dolgokat az életünkben, amelyek akadályt - gyakran komoly akadályt - képeznek az Isten felé vivő úton.

Ahogy a tanács az okosság, úgy a megértés ajándéka a hit belénk öntött erényét segíti. Ez belső világosságot ad nekünk ahhoz, hogy mélyen felfogjuk a megváltás misztériumát. Enélkül hiába olvasunk könyveket vagy hallgatunk prédikációkat, az csak szavakat fog jelenteni a számunkra, de misztérium nem fog feltárulni. Ugyanakkor ezen az ajándékon keresztül azoknak az embereknek, akik mélyen átadták magukat neki - ez az ajándék különösen nagy mértékben függvénye a szív tisztaságának -, Isten közvetlen, világos tapasztalati tudást ad a hit igazságairól. Ez segít az embernek abban is, hogy felismerje a hivatását és minden téves értelmezés ellenére kitartson abban. 

Végül a legmagasabb rendű ajándék a bölcsesség ajándéka, mint ahogy az az erény is, amelyhez kapcsolódik, a szeretet, a legnemesebb az összes erény közül. Ez az ajándék azt segíti elő, hogy az ember minden dolgot Istenhez - mint első okhoz és végső célhoz - való viszonyában tudjon megítélni. Nem valamiféle megszerzett teológiai tudás által, hanem abból az isteni dolgokkal való egy hullámhosszon levésből, amely a szeretetből fakad. A bölcsesség ajándékának köszönhető, ha az ember minden eseményben - még a legfájdalmasabbakban is - meg tudja látni Isten jóságát, hogy szeretettel el tudja fogadni a Gondviselés minden döntését. Ezért ez az ajándék az élet minden eseménye között képes megadni a békét. Ugyancsak ez az ajándék segít abban, hogy Isten jelenlétét megtapasztaljuk, s mint ilyen, kitüntetett szerepe van a szemlélődő imában.

Tehát, mint látjuk, a Szentlélek ajándékaitól mindenfajta egzaltáltság rendkívül távol áll. Ez Isten békés és csendes működése a lelkünkben, amelyet azonban ezek segítségével lépésről-lépésre a pusztán természetesről a természetfeletti szintre - magasabbra, mint az angyalok természetes állapota - emel. Ilyen módon már ebben az életben elkezd kialakulni bennünk, ami majd a mennyek országában fog kiteljesedni, hogy úgy ismerjük és szeretjük Istent, mint Ő önmagát.

Ahhoz, hogy az ember tapasztalja önmagában a Szentlélek ajándékait, nem elég, hogy meg van keresztelve,  hogy nem követ el halálos bűnt, jár templomba, gyakran áldozik. Ahhoz, hogy meg tudjuk hallani a Szentlélek hangját, összeszedettnek kell lennünk, el kell szakadnunk a világtól és önmagunktól, meg kell szereznünk a szív tisztaságát és meg kell szabadulnunk az önző akarattól. Ha nincs csend a lelkünkben, ha azt a különféle érzéki vágyak és érzelmek zajongása tölti ki, akkor nem halljuk meg a Belső Mester hangját, hanem csak a saját hangunkat halljuk, vagy még rosszabb esetben egy olyan hangot, amely tönkre akar tenni minket.

Ha tehát nem tapasztaljuk, hogy egyre mélyebben értjük a hit misztériumait és egyre inkább ebből élünk, hogy egyre mélyebb személyes közösségben vagyunk Istennel, akkor el kell kezdenünk átvizsgálnunk az életünket, hogy mivel akadályozzuk a Szentlélek működését.

Isten gyakran maga jön elénk és különféle fájdalmakat, szenvedéseket és kísértéseket enged meg az életünkben. Ilyenkor mindig érdemes végigimádkozni 4, hogy ezen a fájdalmon, szenvedésen, nehézségen keresztül Isten milyen akadályt akar felszámolni. Hogy ezzel milyen érzéki vágyunkon vagy  önző akaratunkon  akar fölülemelni minket, hogy egyre inkább átadjuk magunkat neki 5 és ilyen módon elcsendesülve egyre inkább be tudjuk fogadni az ajándékait. 6

1. A belénk öntött erények szintén az ember természetes szellemi képességeit, az értelmet és az akaratot képesítik természetfeletti működésre. Természetfeletti módon biztosítják számára azt a készséget, hogy könnyen és biztosan tegye meg mindazokat a cselekedeteket, amelyek Isten felé viszik az embert. Természetes módon nem érhetők el, kizárólag Isten ajándékaként kaphatja meg az ember őket.
2. A vallásosság erénye az igazságosság belénk öntött erényéhez tartozik, és abban segít, hogy az ember Istent megfelelően tisztelje.
3. A nyugalom imájáról részletesebben lásd a negyedik lakást A belső várkastélyhoz írt bevezetőben.
4. Lásd erről:
Hogyan értem meg Isten válaszát - első lépés
Hogyan értem meg Isten válaszát - második lépés
Hogyan értem meg Isten válaszát - harmadik lépés
5. A belső tisztulás két szakaszáról lásd: Keresztes Szent János: A Kármelhegy útja. in: Keresztes Szent János művei I. Győri Kármelita Rendház 1995. és A lélek sötét éjszakája. in: Keresztes Szent János művei II. Győri Kármelita Rendház 1995.
6. Garrigou-Lagrange: THE THREE AGES OF THE INTERIOR LIFE.  Különösen az alábbi fejezetek:  
PART I/III. THE SPIRITUAL ORGANISM  
PART III/VII. THE SPIRITUAL EDIFICE IN PROFICIENTS
PART III/XXII. DOCILITY TO THE HOLY GHOST

Garrigou-Lagrange a megpróbáltatások idejéről

"... vannak olykor kollektív tisztulások is, mint például az üldözések, és tudnia kell a léleknek hogyan fordítsa ezt a saját hasznára. Ilyen alkalmakkor az erények hősi foka válik szükségessé; az ember abba a szerencsés kényszerűségbe kerül, hogy szentnek kell lennie, azért hogy el ne vesszen. Ilyenkor azok, akik elfogadhatóan jónak látszanak a jólét idején, gyakran gyengének és gyávának bizonyulnak ezekben a nagy megpróbáltatásokban; mások ezzel szemben, ilyenkor mutatják meg a valódi jellemüket. Ezek a nehéz idők a következő hasznos meggondolásra kell hogy vezessenek minket: az igazi szentség a külsőleg nyugodt periódusokban sem igényel kisebb tisztulást, mint az üldözések által zaklatott időkben. Azoknak a szenteknek, akik az Egyház életének a legnyugodtabb szakaszaiban éltek, megvoltak a belső megpróbáltatásaik, amelyek nélkül a lelkük nem tudta volna elérni azt a tökéletes tisztaságot, amilyennek Isten látni akarta őket.

Egyetlen egy időszakban sem – akármilyen nyugodt is legyen az – válhat senki szentté anélkül, hogy hordozná a keresztjét, anélkül, hogy átalakulna a megfeszített Krisztus képére. Zaklatott időkben mindazonáltal az ember gyakran szembesül azzal a sürgető szükséggel, hogy teljesen szentté váljon azért, hogy ne vesszen el a lelke; ilyenkor hősi mértékben kell hinne, azért, hogy ne hátráljon meg. Más nyugodtabb periódusokban nem érződik ennyire sürgetőnek ez a szükség, noha ekkor is a keresztünket felvéve kell követni a mi Urunkat. Semmi tisztátalan nem léphet be a mennybe.

Végül, vannak kollektív megpróbáltatások, amelyek nagy egyenességet követelnek az akarattól. Például amikor a társadalomban, amelyben élünk, valami különleges esemény történik, amely arra kötelez minket, hogy bármilyen nagy áldozatokba kerül is, állást foglaljunk Isten mellett. Ezek az események az Úr látogatásai, ezekben megmutatkoznak, hogy kik az Ő igaz szolgái, akiknek nem elég csak jónak, hanem kitűnőeknek kell lenniük. Ez a jelentése annak, amit az agg Simeon mondott a világra jött Gyermek Jézusnak: „Íme, sokaknak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, amelyen ellene mondanak … hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai.” (Lk 2,34-35) Vagyis, Krisztus, aki mindenki megváltásáért jött, alkalom lesz sokak romlására. Akik visszautasítják, hogy felismerjék a Megváltót benne, hitetlenségbe esnek. Így a farizeusok titkos gondolatai megmutatkoznak, miközben azoké a farizeusoké, akik kétszáz évvel hamarébb éltek, részben rejtve maradhattak.Valami hasonló történik jelentős természetfeletti esemény esetén is, mint a Szent Szűz megjelenései Lourdesban – egy esemény, ami által elválik a jó és a rossz. Ahogy Pascal mondja, elég fény van azok számára, akik látni akarnak és elég sötét azok számára, akik nem akarnak látni. Ezek a nagy események, üldözések vagy az Úr különleges látogatásai alkalmak, alkalmak, amelyek során az igazak és a langyosak elválnak egymástól, fényt vetve arra, amit mi itt a lélek passzív tisztulásáról mondtunk. Azokban a periódusokban, amikor a társadalom élete nem különösebben jó vagy rossz, nem szükséges kevesebb tisztulás ahhoz, hogy elérjük a szentséget, mint a társadalmi megrázkódtatások idején.

Ami az Úr látogatásának idejét illeti, emlékeznünk kell rá, hogy ezek gyakran jelentősen különböznek. Vannak vigasztaló látogatások, mint a lourdesi jelenések, de ha az emberek nem tanulnak ebből, az Úr büntetni jön, és ha nem tanulnak ebből az isteni büntetésből, akkor Ő majd ítéletre jön el."

Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXIX. THE EFFECTS OF THE PASSIVE PURIFICATION OF THE SPIRIT IN RELATION ESPECIALLY TO THE THREE THEOLOGICAL VIRTUES

A belső ima - hogyan készüljünk fel az imára

Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.1

Mivel imánk hatékonysága alapvetően azon múlik, hogyan tudjuk befogadni Isten kegyelmét, az imára való felkészülés nem más, mint hogy felkészítjük magunkat a kegyelem befogadására.

Garrigou-Lagrange három dolgot említ, amellyel az ember felkészül a kegyelem befogadására: az alázatosságot, az elszakadást és a csendet.2

Az alázatosság azonban „ ... távolról sem önmagunk lealacsonyítása ...”.3 Hanem az Istentől való teljes függésünk tudata és a benne való teljes bizalom. Máté evangéliumát idézi, ahol Jézus azt monda, hogy ha „.. nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába.”4

„Az imára való felkészülés nemcsak az alázatosságon múlik, hanem a mortifikáción is, amely a lelki és gyakorlati elszakadás az érzéki dolgoktól és önmagunktól. Nyilvánvaló, hogy ha fejünk az evilág iránti érdeklődéssel és ügyekkel van tele, és ha lelkünket nagyon is emberi érzelmek, a féltékenység, a felebarátunk által nekünk okozott rossz emléke vagy elsietett ítéletek mozgatják, nem leszünk képesek a mi Urunkkal beszélgetni. ... Ezért minden rendezetlen hajlamot le kell győznünk, hogy így vitathatatlanul a szeretet foglalja el az első helyet lelkünkben, és így mind a bajokban, mind a vigasztalásokban spontán módon Istenhez emelkedjék.”5

Ahhoz, hogy minél gyorsabban elérjük, hogy a lelkünk jóban és rosszban is azonnal spontán módon Istenhez emelkedjen, több segítséget is ajánl Garrigou-Lagrange.

Az egyik, hogy a nap során gyakran emeljük fel a szívünket Istenhez, és beszéljünk meg mindent Krisztussal. Egy másik, hogy mielőtt hozzákezdenénk, ajánljuk fel a teendőinket vagy az előttünk álló időt azért, hogy abban minél jobban együtt tudjunk lenni Istennel.

Rendkívül hasznosnak tartja, ha a nap során - éppen a munkáink közepette - szánunk egy kis időt Istennek azzal, hogy

„... választunk a délelőtt vagy a délután közepén egy negyed órát, éppen a legnagyobb munka közepette, legyen az intellektuális vagy fizikai, nem azzal a szándékkal, hogy megakasszuk azt, hanem épen hogy szentebb módon végezzük Isten szeme előtt. Ez a gyakorlat nagyon hasznos."6

Annak elősegítésére, hogy el tudjunk szakadni az érzéki dolgoktól és magunktól, azt javasolja, hogy bizonyos ünnepnapokon vagy első péntekenként minél több olyan dolgot tegyünk meg szeretetből, ami nehezünkre esik.

„Végezetül csöndet kell teremtenünk a lelkünkben; le kell csendesítenünk a többé-kevésbé rendezetlen szenvedélyeinket azért, hogy meghalljuk a belső Mestert, aki csendben beszél, mint barát a baráthoz. Ha megszoktuk, hogy magunkkal vagyunk elfoglalva, magunkat keressük a munkában, a tanulásban és a külső aktivitásban, hogyan is tudnánk gyönyörködni olyan misztériumok fennkölt harmóniáiban, mint a Szentháromság bennünk való jelenléte, a megváltó Megtestesülés vagy az Eucharisztia? Érzékiségünk rendezetlensége és zajongása biztosan megzavarja az imát. Ezért az Úr olykor annyira mélyrehatóan megműveli az érzéki vágyainkat, elsősorban az érzékek passzív éjszakája során, hogy lényegesen nyugodtabbá és engedelmesebbé válnak az értelem és lélek felsőbb részei iránt.”7

A belső csönd elérésének elengedhetetlenül feltétele - különösen az első időben - a külső csönd megteremtése. Nemcsak a fizikai csönd megteremtése, hanem az is, hogy az ember lemond a felesleges ingerekről, tv-nézésről, magazinok olvasgatásáról, interneten való szörfölgetésről, hasonlókról. Hiszen hogyan tudna elcsendesedni az érzékiségünk, ha folyamatosan külső ingerekkel bombázzuk?

Az, hogy eljussunk az alázatosságra, hogy elszakadjunk az érzéki dolgoktól és önmagunktól, hogy megteremtsük a külső és a belső csendet, fontosabbak az imára való felkészülés szempontjából, mint bármilyen imára felkészítő gesztus vagy technika.

„Életünknek ezeket a tevékenységeit az imára való távolabbi felkészülésnek lehet nevezni. Ez messze sokkal fontosabb, mint a közvetlen felkészülés ... ennek a távolabbi felkészülésnek kizárólag az a célja, hogy felgyújtsa a szeretet tüzét, amely soha nem hunyhat ki bennünk és amelyet a jelen pillanatban lévő kötelességeinkben való kitartásban megmutatkozó nagylelkű hűség táplál folyamatosan.”7

„Így a nagylelkű és egyszerű lélek ... el fogja érni a folyamatos összhangot az isteni akarattal, és gyakorlatilag mindig fel lesz készülve Isten jelenlétére ...”8

1 - Az egész sorozat itt olvasható: Garrigou-Lagrange a belső imáról.2 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. A. How to Attain to This Life.3 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXV. The mental prayer of the beginners: its progressive simplification B. The Essential Acts of Prayer4 - Mt 18,35 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. A. How to Attain to This Life.6 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. A. How to Attain to This Life.7 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. A. How to Attain to This Life.8 - Reginald Garrigou-Lagrange: The Three Ages of the Interior Life. XXXVI. How to attain to the life of prayer and persevere in it. A. How to Attain to This Life.

Karácsony

„Ó, Istenem, törd össze rettenetes konokságomat! ... Látom, hogy romlottságom helyrehozhatatlan, és nem látok kiutat.” (137)

„A régi ember gőgösen fennhéjázik, nem hajlandó meghátrálni, nem akar elbukni; úgy tűnik, nincs erő, amitől meghajtaná dölyfös fejét; a végsőkig ellenáll, s már- már úgy érzem, győzedelmeskedik.
Lelkem rommá lett; zokogok, mert nincs elég erőm, hogy ekkora gőgöt megalázzak.” (140)

„Pontosan látom, mi vagyok, s e tudás fényében világos számomra, hogy bármilyen figyelemre érdemtelen vagyok, legyen akár isteni, akár emberi; minden nap alászállok torz lényem szörnyű mélységeibe, úgyhogy tudom, mit érdemlek.
Ne pazarolja, atyám, kérem, ne pazarolja igazgyöngyeit e tisztátalan állatra, amely sem használni, sem értékelni nem tudja azokat; ennek a tisztátalan állatnak makk és eldobott hulladék való.”

„… Teljesen el vagyok zárva a napfénytől, nincs egy fénysugár, amely eloszlatná örökös éjszakámat; semmiségem porában csúszom, nyomorúságom sarában fetrengek tehetetlenül, mindhiába.” (145)

„Hitvány semmirekellő vagyok a Te szemedben is, a magaméban is, angyalaidéban is, megérdemlem tehát, hogy eltaszíts, elvess, elhagyj.” (146)

Ezeket a sorokat Pió atya írta önmagáról 1918 nyarán a lelkivezetőjének. Ekkor már a bűntelenség, a jóság és az Istenhez való közelség egészen kivételesen magas fokán áll - néhány hónap múlva, szeptemberben megkapja a stigmákat.

Pontosan ezért látja a valóságot. Itt ugyanis azt látja. Mindannyiunk valóságát.

Isten a Vele való egyesüléshez vezető út végén, a szellem sötét éjszakája során néhány kivételes misztikusnak megmutatta a bűnbeesett ember lelkének sötétségét. Mindannyian a szentség rendkívül magas fokán álltak és mégis mindannyian ugyanezt a sötétséget tapasztalták.

Mindannyiunk lelkében ez a sötétség van és senki nem juthat el Istenhez ilyen lélekkel.

Isten azért lett emberré, hogy kiszabadítson minket ebből a sötétségből. Ez a karácsony.

Önmagunk legyőzése

A pap arról beszél a prédikációban, hogy le kell győzni önmagunkat, nem azt kell tenni, amit mi szeretnénk, hanem amit Jézus vár el tőlünk, amit Jézus tenne ebben a helyzetben.

A beszéd úgy állítja be, hogy az ember a vágyaival, érzéseivel azonos. Az önlegyőzés abban áll, hogy ezeket megtagadjuk és megfelelünk Isten számunkra teljesen külső és idegen elvárásainak.

Első hallásra nagyon hihető állítások. A valóság azonban ennek éppen az ellenkezője.

Nem vagyunk azonosak a vágyainkkal, az érzéseinkkel, sőt még a cselekedeteinkkel sem. A nyelv ezt nagyon szépen megmutatja azzal ahogy megkülönbözteti az alanyt és a birtokait: az én vágyam, érzésem, cselekedetem. Az én sokkal mélyebb és állandóbb létező, mint a vágy, az érzés vagy a cselekedet.

Isten önmagunk megtagadásával nem az én megtagadására, hanem kizárólag a bűnös vágyak, érzések és cselekedetek elutasítására szólít fel. Ezek pedig mindig idegenek és rombolóak az én számára.

Ezzel szemben semmi sincs annyira közel az én-hez, mint Isten akarata. Ő mindig az ember kiteljesedését akarja. Ezért Isten akaratának a megtétele mindig kiteljesíti az embert.

Hogy adott esetben mi Isten akarata, arra az a vérlázítóan gőgös kérdés, hogy mit tenne a helyemben Jézus, természetesen nem ad választ. Ki vagyok én, hogy Isten fejével gondolkozzak?! Nem tudhatom, hogy mit tenne Jézus. Ez csak arra jó, hogy az ember a saját akaratát Isten tekintélyével ruházza fel.

Azok a viselkedési szabályok, amelyeket a keresztények többnyire elvárnak egymástól - mindig kedvesnek kell lenni, soha nem szabad haragudni, kiabálni, stb. - gyakran hasonlóképpen nem mások, mint csoportnormák - Isten tekintélyével szentesítve. Ezeknek sokszor csak annyi közük van Isten akaratához, hogy tételesen ellenkeznek azzal.

Isten nem azt várja el tőlem, hogy soha ne érezzek haragot vagy hogy mindig legyek kedves, hanem azzal kínál meg, azt ajánlja nekem, azt teszi a számomra lehetővé, hogy élő kapcsolatban legyek Vele. S ezen keresztül teljesen átadjam és rábízzam magamat.

Ha az ember Isten akaratát keresi, akkor be kell lépnie ebbe a kapcsolatba. Minden olyan helyzetben, amikor nem ragaszkodunk a saját megoldásunkhoz, hanem valóban felajánljuk azt Neki, Isten kialakítja bennünk, hogy az érzéseink, a vágyaink és cselekedeteink harmóniában legyenek az Ő akaratával. S mindig amikor az ember ezt megkapja, megtapasztalja, hogy soha nem annyira azonos önmagával, mint ilyenkor.

Hogyan tapasztalhatjuk meg Istent?

Sok módon lehet. Azok a misztikusok, akik eljutnak a vele való teljes egyesülésre, a terézi belső várkastély hetedik lakásába, folyamatosan érzékelik a Szentháromság mindhárom személyének jelenlétét.

A misztika útjára Isten nem mindenkit hív. Van azonban néhány olyan tapasztalat, amit minden kereszténynek, aki a kegyelem állapotában van, megad.

Ezek olyan tapasztalatok, amelyek elégségesek ahhoz, hogy élő kapcsolatunk legyen Istennel. S a hiányuk felveti azt a kérdést, hogy vajon valóban élő viszonyban vagyunk-e Vele.

Az első a megszentelő kegyelemmel járó béke és biztonság. Ez egyértelműen érezhető, de mégsem érzés. Sokkal alapvetőbb és állandóbb, mint az érzések. Az ember akkor is tapasztalja, amikor rosszul mennek a dolgai vagy boldogtalan.

Aki gyerekként kapja meg a keresztséget, annak általában fogalma sincs arról, hogy ezzel milyen hatalmas, sötét tehertől menekült meg. De ők is tapasztalhatnak egy olyan megtartottságot, védettséget – s az ebből fakadó békét –, ami nyilvánvalóan nem a saját erejükből származik.

Ha az ember ateistaként hajlandó elmenni a saját egzisztenciális állapotának a megtapasztalásáig, akkor mint világba kivetett, magányos és fenyegetett lényt fogja magát megélni.1 Ez a béke és biztonság ennek pont az ellenkezője. Annak a tapasztalata, hogy az ember nem a világba kivetett magányos és fenyegetett lény, hanem állandó szerető megtartottságban él.

Az ebből a megtartottságból fakadó biztonság egyre inkább át kell járja az életét. Ez azt jelenti, hogy a világ összes fenyegetése ellenére csökkennie kell az ember félelmeinek.

Nem azért, mintha nem látná a veszélyeket. Paradox módon az ember egyre világosabban látja a veszélyeket. Hanem azért, mert az ember egyre mélyebben bízik Istenben és egyre inkább átjárja annak a tapasztalata, hogy Isten mindenben vele van és az élete, benne a rosszak és a tragédiák is, Isten szerető kezében vannak.

Ha ez a biztonság nem mélyül folyamatosan egy keresztényben, ez azt jelenti, hogy nem mélyül az Istennel való viszonya, valahol lezárt Isten felé. Ez a biztonság ugyanis az önátadás növekedésével automatikusan növekszik.

A második, Isten gondoskodásának az a tapasztalata, amit a kérő imán keresztül lehet megszerezni.

Kérő imán természetesen nem azt az általánosan elterjedt gyakorlatot értem, amikor valaki a saját céljai eléréséhez Isten erejét kívánja használni. Hanem éppen ellenkezőleg, azt amikor az ember átadja Istennek a problémát és rábízza, hogy cselekedjen tetszése szerint, s ezzel minden alkalommal az életének egy kis darabját Isten kezébe helyezi.2

Az ember átadja Istennek a problémát és a megoldást Isten válaszaként fogadja el. Ekkor az ember elkezdi látni Istent működni az életében. A problémák ugyanis nyilvánvalóan olyan módon oldódnak meg, ami gondolkodásmódjában, kreativitásban, szellemességben, lehetőségekben messze fölülmúlja azt, amire az ember a saját erejéből képes lenne.

Ha az ember nem tapasztalja az életében Istennek ezt a fajta működését, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy nem adja át Istennek a problémáit.

Mondja ugyan, hogy Uram, legyen meg a Te akaratod, de valójában ragaszkodik a saját akaratához. Azt mondja, hogy átadom Neked ezt a betegségemet, legyen ahogy Te akarod. De valójában semmi mást nem hajlandó elfogadni Istentől, mint hogy gyógyítsa meg, ráadásul az általa diktált időpontban és módon.

Ha az ember átadja Istennek a betegségét, akkor minden megoldást elfogadhatónak tart. Azt is ha most meggyógyítja, de azt is ha majd évek múlva vagy ha soha. A történésekben nem azt keresi, hogy azok megfelelnek-e az előzetes elvárásainak, hanem hogy Isten mindenható jósága konkrétan ebben a helyzetben, konkrétan számára hogyan nyilvánul meg.

Ha az ember nem köti magát a saját akaratához, akkor ezt meg is szokta találni. Ez mindig, még a fájdalmas vagy tragikus helyzetekben is valami olyan jó szokott lenni, ami túl van az ember szokásos korlátain, s azt a helyzetet megemeli, értelmessé, építővé teszi.


Ahogy az ember egyre jobban átadja az életét Istennek és egyre jobban rábízza magát, az értelme egyre világosabban ismeri fel, hogy mi Isten szerint a helyes és az akarata egyre könnyebben irányul arra.3

Nagyon sok minden hat abban az irányban, hogy az embert eltérítse az igazságtól: a szokások, az elvárások, az előítéletek, az ember saját korlátai. Isten kegyelme azonban megvilágosítja az értelmünket, hogy biztosan fel tudjuk ismerni az igazságot és megerősíti az akaratunkat, hogy követni tudjuk azt.

Az ember ilyenkor nem válik intellektuálisabbá vagy műveltebbé, de egyértelmű lesz számára, hogy mi az igazság – akkor is ha a szokások, az elvárások, az előítéletek vagy akár a saját korlátai az igazság felismerése ellen hatnak.

Azok az emberek, akik intellektuálisabb alkatúak, utána értelmezni is tudják, hogy miért pont ez az igazság és milyen összefüggései vannak. Ez azonban már csak ráadás az igazság világos felfogására. Az intuitívebb emberek erre a racionális értelmezésre általában nem képesek. De az igazság bizonyossága az ő számukra is ugyanolyan egyértelmű.

Ezzel szemben ha valaki nincs élő kapcsolatban Istennel – bármilyen szentnek is érezze vagy mutassa magát –, a döntéseit a szokások, az elvárások, az előítéletek és saját korlátai határozzák meg.


Ahogy mélyül a kapcsolata Istennel, egyre mélyebben bízik Isten mindenható jóságában, a problémáit egyre jobban átadja Istennek, egyre nagyobb biztonsággal látja meg az igazságot és egyre magától értetődőbben követi Isten akaratát.

Egyre inkább megszűnnek a félelmei és egyre nagyobb békét és biztonságot tapasztal, egyre inkább tapasztalja Isten szerető támogatását és egyre nagyobb belső szabadságban él.

Kétségtelen, hogy ezek nem rendkívüli kegyelmek. Az embernek nem jelennek meg angyalok, nem kap próféciákat, csodát sem tud tenni. De nem tudom, hogy van-e nagyobb csoda annál, mint hogy az ember egy életen keresztül megtapasztalhatja Isten meleg, önmagához emelő szeretetét.

1. Ezt a félelmet nem érzi át mindenki. A pszichológiai elhárító mechanizmusok jó részét ugyanis arra szokás használni, hogy ez a minden félelemnél mélyebb egzisztenciális rémület ne kerüljön föl a tudatba. A viselkedésből azonban egyértelműen kimutatható és megfelelő analitikus módszerekkel közvetlenül is feltárható.
2.  A kérő ima.
3. Az ezoterika ezzel pont ellentétes hatást gyakorol mind az értelemre, mind az akaratra.

Hamvazószerda

Ma hamvazószerda van. A misén a pap „emlékezz ember, porból lettél és porrá leszel” szavak kíséretében hamuval keresztet rajzol a homlokunkra: ezen a földön csak ideiglenes szállásunk van.

Az elmúlt napokban sok kertészeti lapot néztem meg. Volt néhány olyan, amelyik nagyon közel állt ahhoz ahogy én fogom fel a kertet, és mégis számos olyan szépség volt bennük, amelyek nekem soha nem jutottak eszembe. Olyanok voltak ezek a kertek, mintha ugyanannak a motívumnak különféle kibontásai, mintha egy hatalmas fúga kis tételei lennének.

Miközben a képeket néztem, arra gondoltam, hogy amíg ezen a földön, ezen az ideiglenes szállásunkon vagyunk, ennek a fúgának mindig csak kis tételeit tudjuk felfogni. Azonban milyen nagyon jó lesz, ha majd eljutunk az örök hazába, ott majd minden motívum minden kibontásában, az egész szépségben gyönyörködhetünk.

A helyes mérce

Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti Mennyei Atyátok tökéletes. (Mt 5,48)

Ez a helyes mérce, amivel az embernek mérnie kell – magát.

Jézus az ellenségszeretetről szóló nagy beszédét zárja ezzel a tökéletességre való felszólítással.

Amikor az ember összehasonlítja magát olyanokkal, akiket Jézus az előző passzusban egyszerűen csak gonoszoknak nevez, akkor a legfontosabb keresztény értékek alapján összeméri magát velük és megállapítja, hogy magasan fölöttük áll. S ez igaz.

Ez az emberi mérce. Ez nem számít.

Egyedül az számít, hogy az a mérce, amellyel majd őt is mérni fogják – legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti Mennyei Atyátok tökéletes – mit mutat.

Ez azt mutatja, hogy a legfontosabb keresztény értékek alapján milyen végtelenül messze van Istentől.

Keresztes Szent János A lélek sötét éjszakájában hosszan elemzi, hogyan bukkannak fel apró tökéletlenségek formájában a kezdőknél az összes főbűnök. S amikor ezektől az érzékek éjszakájában megtisztult, akkor még mindig maradnak olyan hibái, vonzalmai és szokásai, amelyek megakadályozzák az Istennel való egyesülést. Keresztes János azt mondja, hogy ezeknek a felszámolása úgy viszonyul az előzőekhez, mint egy ág letörése a gyökér kiszedéséhez.

S ha az embernek megadatik, hogy lássa, hogy milyen végtelenül távol van Isten tisztaságától, jóságától, szeretetétől... tökéletességétől, akkor már nem lesz olyan jelentős számára az az öt centi amivel ezekben megelőzi a gonoszokat.

Ez az egyik első lépés a megbocsátás útján.