2017. február 15., szerda

kicsinek látszol innen ...

Ez az egyik dolog, amit az ember biztosan megtanul ha egy szégyen-alapú családban nő fel. A másik:  az életben két pozíció létezik, az ember vagy fölül van vagy alul. Más nincs. Nem is lehet. Vagy én uralom a másikat vagy ő ural engem.

Ilyen családban felnőve, ha az embernek nincs az az érzése, hogy uralja a másikat, akkor automatikusan alul lévőnek érzi magát -  s ezzel a pozícióval szükségszerűen együtt jár a  szégyen és az értéktelenség-érzés.

Ha az ember alul lévőnek érzi magát, akkor a másikat automatikusan  felül lévő, elnyomó agresszornak kell érezze. Ebben a keretben nem lehet más, mert ebben a keretben nincs már.

Ahhoz, hogy valaki az agresszor szerepébe bekerüljön,  nem kell, hogy le akarja nyomni a másikat, ha valakit nem lehet uralni, az már elég ehhez. Ha egy szégyen alapú családban felnövő ember nem tudja a másikat uralni, akkor a másik  automatikusan a fölül lévő, lenyomó agresszor szerepébe fog kerülni, saját magát pedig alul lévőnek és elnyomottnak érzi. 

Mivel egy ilyen ember tele van szégyennel és értéktelenség-érzéssel, valószínűleg meg fog hunyászkodni egy hatalmasnak érzett agresszorral szemben. Mindazonáltal, dühöt és gyűlöletet kell érezzen vele szemben. Mivel azonban ebben a rendszerben a felül lévőkkel szembeni harag legkisebb jelét is rettentően büntetik,  egyrészt valószínűleg el fogja nyomni ezt az agresszióját. (Ettől ez persze nem szűnik meg csak kontrollálhatatlanná válik és többek között időről-időre látszólag érthetetlen kitörésekben jelenik meg.)  Az agresszió elfojtása miatt persze tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzi magát. Ez azt erősíti meg, hogy a másik egy veszélyes agresszor. És innét újra kezdődik a kör.

Másrészt a régi büntetések miatt az ember a haragja miatt a másiktól olyan agressziót vár el, mint amit anno kapott. Tehát magát olyan kiszolgáltatottnak, a másikat olyan hatalmas agresszornak hiszi, mint amit gyerekkorában megélt. Innét szintén újrakezdődik az egész.

Sokan úgy próbálnak  kijutni ebből a nyomorúságból, hogy megpróbálnak a fölül lévő pozícióba kerülni, megpróbálják az uralom, a hatalom érzését megszerezni maguknak.

Ez egyrészt eleve kudarcra van ítélve, másrészt nem szabadít meg a kiszolgáltatottságtól.

Ha mindig nekem kell a legjobbnak lenni,  mert ha nem vagyok a legjobb, akkor semminek érzem magam, úgy  az egész életem egy reménytelen menekülésben telik, hiszen a legnagyszerűbb embernek is vannak korlátai, nem tudunk mindig mindent uralni, és abban a pillanatban, amikor nem tudok valamit-valakit uralni, azonnal kiszolgáltatottnak és nyomorultnak érzem magam. Ráadásul, ha a személyes viszonyaimban is lenyomok másokat, akkor mindig egyedül maradok, soha nem tanulom meg magamat a másikra bízni és soha nem tapasztalom meg, hogy én megbízható vagyok, így soha nem tapasztalom meg azt a biztonságot, amit a szeretet adása és elfogadása jelent.

A szabadulás pont az ellenkező irányban van: nem továbbvinni kell a szeretetlenséget, hanem visszautasítani azt.

Először is ki kell mondani: tök mindegy, hogy egy szeretetlen nézőpontból milyennek látszom.

Kicsinek vagy nagynak, kéknek vagy zöldnek vagy sárgarigónak. Abszolút mindegy. A szeretetlen nézőpont per definitonem érvénytelen. Nem számít, hogy onnét mit gondol valaki, mert onnét csakis hamisan láthat engem.

Ahelyett, hogy az ember egész életében az ellen a megalázó ítélet ellen kűzd, hogy ő kicsi, ki kell mondani, hogy ez az ítélet eleve érvénytelen. Ha az ember ezt megtette, akkor ki tudja azt is mondani, hogy nem igaz, hogy csak alul-fölül viszonyok léteznek. Ez az elnyomás struktúrája. A szeretetteli viszonyokban az emberek egymás mellett, nem egymás ellen, hanem egymásért vannak.
-------------------------------------------------------
 Kontroll Csoport: Kicsinek látszol innenEzen a lemezfelvételen érhető a többi szöveg is.

1 megjegyzés:

Adri írta...

Kedves Kata!

Az elmúlt hónapok folyamán vissza-vissza térek ehhez a blogbejegyzésedhez. Egyrészt nagyon sokmindent tisztáz bennem. Másrészről a gyakorlatban történő alkalmazásakor időről időre beleütközöm abba, a látszólag egyszerű problémába, hogy nehéz meglátnom, hogy egy-egy kapcsolatom milyen: elnyomom-e a másikat, vagy elnyomott vagyok-e benne, ha valahogy érzem magam benne, azt nem csak képzelem-e pl. a múltbeli sérelmeim miatt.
Sőt akár, furán hangozhat, de épp hogy nem én nyomom-e el a másikat azzal, hogy elnyomottként viselkedem. (Erre egy konkét eset: nem érettem egyet egy dologban a volt főnökömmel, olyan dologra akart rávenni, amit én nem akartam megtenni. Nem volt kíváncsi az indokaimra, a saját értékrendemre, csak mondta, mondta, hogy miért lenne az jó, ha megcsinálnám, és természetes, az egyedüli jó dolog, ha megcsinálom /pedig munkidőn kívül, fizetés nélkül, és semmi kézzel fogható haszna, produktuma/. És nem kezdtem el vele értelmesen vitázni, mert úgy éreztem abban a pillanatban, hogy nem lehet, és csak el kezdtem kiabálni, hogy hagyjon ezzel engem békén, nem csinálom meg és kirohantam, kellemetlen helyzetbe hozva őt.)
Van valami biztos szempontrendszer, ami alapján rá lehet tekinteni a kapcsolatainkra, és megtudni, hogy azok alá-fölé rendeltségre épülnek-e, vagy szeretetteljesek-e?