2016. augusztus 2., kedd

Tiszteld apádat és anyádat

Tisztelni két dolgot lehet, a teljesítményt és a személyt.

Az első feltételes: amennyiben valaki teljesít, annyiban jár neki a tisztelet. Amennyiben apám, anyám helyt álltak az életben, feladataikat becsülettel ellátták, a rájuk bízottakról nagylelkűen és figyelmesen gondoskodtak, önzetlenek, melegszívűek, megbízhatóak, együttműködőek, irgalmasok, jólelkűek, megbocsátók voltak, annyiban tisztelem őket. (Ez esetben valószínűleg nem lesz szükségem pszichológusra ahhoz, hogy rendbe tudjam tenni az életemet.) 

Második esetben a tisztelet alanyi jogon jár és feltétlen. Ez esetben a minden ember mögött ott álló Istent tiszteljük – sőt, ha komolyan vesszük a görög kifejezést, féljük. Azt, hogy minden ember Isten képmására lett teremtve. Hogy Isten mindenkivel – általunk nem kontrollálható – kapcsolatban van, és nem ismerjük, kit hogyan ítél meg. Megtesszük, amit Isten egyértelműen elvár tőlünk, hogy mindenkivel feltétel nélkül irgalmasak és jók legyünk.1

A negyedik parancsolatnak2 nyilvánvalóan van egy olyan vonatkozása, hogy amennyiben az emberi törvények nem állnak szemben Isten törvényével, engedelmeskedjünk azoknak. (Tehát engedelmeskedjünk apánknak, anyánknak – ameddig nem akarnak tőlünk olyat, ami szembeállít Istennel.)

Ennél fontosabb azonban, hogy Isten itt kezdi azt a humanizációs folyamatot, amely az Újszövetségben teljesedik ki. Első lépésben a tíz paranccsal korlátozza az erőszaknak azt a korlátlan kiélését, ami minél inkább dehumanizáltabb egy társadalom, annál inkább természetesnek számít. 

Második lépésben, az Ószövetségben Isten egyértelműen a gyengék, az özvegyek, az árvák, a jövevények, a kiszolgáltatott munkások mögé áll, és azt mondja, hogy ha velük kegyetlen vagy, közvetlenül Velem kerülsz szembe. És ezt újra és újra keményen meg is kell a zsidóknak tapasztalniuk. Az Újszövetségben pedig Jézus egyértelművé teszi, hogy Isten minden ember mögött ott áll, s ezért azokkal is, akik semmit nem tudnak felmutatni, a rosszakkal, az ellenségeimmel is jónak és irgalmasnak kell lennem.

A tiszteld apádat és anyádat parancs egyértelműen ezt a személy iránti tiszteletet írja elő.

Nem pedig a nem létező vagy negatív teljesítmények tiszteletét, sem azt, hogy a rosszat jónak kell beállítsuk.

Ha apám, anyám nem álltak helyt  az életben, feladataikat nem látták el becsülettel, a rájuk bízottakról éppen csak tessék lássék, kisstílűen és figyelmetlenül gondoskodtak, önzők, hidegek, megbízhatatlanok, uralomvágyók, irgalmatlanok, gonoszak és engesztelhetetlenek voltak, akkor nem jár nekik a teljesítménynek szóló tisztelet. És noha nagyon keményen el szokták várni, de a megfutamodás nem helytállás, a kisstílűség nem nagylelkűség, az uralomvágy nem együttműködés, a gonoszság nem jólelkűség, az engesztelhetetlenség nem megbocsátás, akkor sem, ha apámról vagy anyámról van szó. 

Apámnak és anyámnak mindig meg kell adnom a személynek szóló tiszteletet, de soha – még az ő esetükben sem – nem szabad együttműködnöm azzal, amikor valakik a rosszat jónak akarják beállítani.



1.  Lk. 6, 32-38.
Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked!"Kiv20,12 "Tiszteld atyádat s anyádat, amint megparancsolta neked az Úr, a te Istened, hogy hosszú ideig élj, s jó dolgod legyen azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked."MTörv 5,16 

3 megjegyzés:

Névtelen írta...


Igen, "a bűnöst szeretni kell, csak a bűnét kell gyűlölni" evangéliumi elve.

S ez volt az, ami sajnos a mi családunkban is a szülő (anya) - gyermek viszonyban a galibát okozta. Ti. hogyha a gyerek rossz fát tett a tűzre, nemcsak a vétségét, hanem őt magát is teljesen mértékben elutasították, megvonva tőle a szeretetet. Ezzel szemben a szülő egyfajta isteni szerepben tetszelgett, úgymond mindig tökéletes volt, fel sem merült annak a lehetősége, hogy netán hibát követ el, vagy rosszul tesz valamit. Ez pedig igencsak torz kapcsolatokat eredményezett, s hosszú távú negatív következményei lettek.

Templom Kata írta...

Igen, sajnos sok családban ez a helyzet.

Névtelen írta...

Nekem évekig (most harmincas éveim közepén járok) belső feszültséget okozott, hogy szép lassan felderítettem: a gondolataimban, istenképemben, ösztönös érzületeimben és viselkedésemben a szüleim hatása érvényesül. Sokáig haragudtam rájuk, mert ennek tulajdonítottam a párkapcsolati problémáimat, munkavégzéssel kapcsolatos gondjaimat. Továbbra is úgy gondolom, hogy a szüleim nevelése hatással volt/van ezekre a dolgaimra. Viszont ez csak a történet egyik fele. A másik fele, hogy semmit nem javítok a saját helyzetemen, ha szemrehányásokat teszek nekik, és dühösen a fejükre olvasom a "bűneiket". Ekkor ugyanis rájuk rakom a felelősséget, és én pedig nyugodtan elmerülhetek az tehetetlen önsajnálatban, és mondhatnám, hogy "minden belső munka hiábavaló, mert a szüleim elrontották az életemet". Arról nem beszélve hogy a vádakkal még nagyobb terhet rakok a vállukra, hiszen az eltelt időben ők is rájöttek a hibáikra, és két tisztességben megőszült emberrel nem kezdek el egy újabb értelmetlen konfliktust.

A fejlődésemért én felelek, nekem kell dolgoznom a saját gubancaimon. Szüleimet pedig tisztelem azért, hogy legjobb tudásuk szerint (emberi gyarlóságokkal, saját görcseikkel, küzdelmeikkel megtűzdelve) felneveltek. Amit tudtak, megtettek értem és a tesóimért. Jót és rosszat is örököltünk tőlük, ez tagadhatatlan.

Most az a feladatom, hogy keményen dolgozom magamon a változásomért (egy életen át tart az ilyesmi), miközben a szüleimmel méltányos, de a határokat megtartó kapcsolatra törekszem.

Üdvözlettel,
LockheedConstellation